Versek

Egy hete dacol bús elmém, s vérző szívem.

Meghalt. Valóban meg, most már el kell hinnem.

El nem sírt könnyeim, porladnak szememben.

Hétköznap igája, törvényt ül felettem.

.

Nem, nem sírok apám, hazudnom kell neki,

Könnyeim nélkül ő, könnyebben vészeli.

Elment a nagyapám, talán még majd látom,

Ha értem jön a kaszás, s megvált a Megváltóm.

.

Tényleg van mennyország? Sosem hittem benne.

S most hinni kényszerít, a végítélet perce.

Vagy ennyi volt, vége, porrá égett teste.

Lélek!? Olyan nincs is, mért pont neki lenne.

                                 Miért?

   Még épp, csak elkezdtük nevelgetni,

   Szerelmünk zsenge, facsemetéjét,

   Mikor orvul, mint komisz kölyök,

   Játszva, törted szép reményünk ketté.

   Nem oktalan féreg, rágta gyönge testét,

   Sorvasztotta közönyösen, életet adó nedvét.

   Nem a természet, szólt rá feddőn,

   „Van már szerelemfám, sőt, szerelem erdőm!”

   Elhagytál, tisztességesen, szemembe mondva,

   Tehetetlen mérgem jogosságát, jogtalanná rontva.

   Rövidke, torz hónap, délibáb szerelem,

   Gyermeki naivságomra csapott bakód, s hullt porba fejem.

További írásaimat a "MrBalzsamra" kattintva olvashatjátok.